Pöcs.

Alig varom hogy felvehessem az uj sushis pulcsimat <3

NYAMIH.

Csak lenne mán ösz...

Olyan ambivalens érzéseim vannak az ittlétemmel kapcsolatban.

Ma épp nagyon utálom a munkámat. Ùgy érzem lassan megöl ez a monotonitás. Ès ha belegondolok hogy ezt kell még csinálnom 38 évig... és ha mégjobban belegondolok, hogy amugy egész jó állásom van... nemzetközi, emberekkel kell foglalkozni (mondjuk ez a legnagyobb hátránya is), nagy kundschaftok vannak (ma egy csávóval dumáltam aki csak úgy jelentkezett be hogy "heló, itt porsche svájc"), jófejek a kollégák, a fizu okés.... nade tényleg, naponta 8 órát ott ülni a halál faszán kocsikázással és szünettel együtt 11 órám megy rá naponta... nem csoda hogy tökre cseng a bal fülem, fáj a szivem és állandóan fáj a fejem és álmos vagyok pedig fizetek 60 eurót fitneszért meg alszom én ám 8 órát. Csakhát sajnos ha vége van a munkaidönek nincs semmi. Most is elment S havert vígasztalni mert szakított a barátnöje, én meg a seggemet verem a plafonhoz, még enni se volt kedvem. Pedig annyi tervem van, annyi mindenhez lenne kedvem - zongorázni, festeni nyelvet tanulni, utazni. De mikor bazdmeg? Az elöbb utána kellett számolnom hogy hány éves vagyok, mert elfelejtettem. Mert 25 éves korom óta 1-2 utazás a számottevö és azon kívül nem történik semmi. Számolom a napokat h mikor mehetek haza.

Mindig csak rinyálok ezen a blogon, nemjó ez.

Na megyek nézni egy kis In Treatment, hátha az felvidít, ha ha.