Nekem borzasztóan hiányzik Missy Eliott.

Ma magamtól hamarabb keltem mint penny market.

Yes yes y'all.

Tegnap voltunk kacsákat etetni, nem tudom az itt legális-e illetve hogy a kacsáknak jót tesz-e, nem fúvódnak-e fel a sok élesztőtől, de nem is érdekel mert jött néhány annyira aggro liba hogy esküszöm majdnem felrúgtam őket. A kacsák meg olyan borzasztóan hülyék hogy nem hiszem el, szinte a szájába dobom a kenyeret, kipattan és nem veszi be újra. Evolúciós zsákutcák. És nem viccelek, esküszöm hogy voltak kiwik is a kacsák közt!!!

Az a jó abban hogy semmi bútorunk nincs, hogy nem kell sehol se bekapcsolni a fűtést, mert egy szobát simán befingunk.

Ma reggel, amikor kis másnapos nyugalomban néztünk egy dokumentumfilmet a vietnámi reunification vonatról, egy kis rigó nekirepült az ablakunknak, eltörte a jobb lábát és a nyakát, hányt egy csomó vért, majd órákig fetrengett és meghalt. Annyra sajnáltam hogy az valami borzasztó. Vittünk neki kis vizet és kenyeret, még be is akartam takarni hogy ne fázzon, de apám a csirkeorvos mondta hogy biztos megfog halni úgyhogy felesleges. Tudom hülyeség emberi érzéseket állatokra vetíteni, de remélem azért kicsit érezte hogy nem akarjuk bántani, és talán kis nyugalomban halt meg.

Tegnap random hallgattunk egy kis Bonobo-t, és mint egy pavlovi reflex, ma végig kunmingos álmaim voltak. A Bonono szerintem egy irdatlanul jó zene, de mindig az jut róla eszeme ahogy csillezek Thaiföldön egy hintaágyban, és siratom a boldog életem (tough life) szóval mindig jön mellé egy kis béna érzés is. Pedig ez volt januárban, utána még mennyi minden jött! Na nem baj, ahogy észkombájn "az-összes-járgányra-van-jogsim" Máté mondta vala, annak kell örülni hogy megtörtént, nem hogy elmúlt.

FÚRNAK.

Tegnap amúgy sajnos kénytelen voltam szembesülni a nem létező kondíciómmal, ugyanis a boltban egyszer porcukor miatt kelett visszafutnom, aztán meg egy vaniliás puding miatt (mind vitamindús, egészséges kaja), a végére szinte szúrt az oldalam, fájt a térdem és majdnem hánytam.

Ezt egy blogon találtam újra amit nyilván akkor kell elkezdenem olvasni amikor ráveszem magam hogy S-nel felkeljek fél 5-kor hogy írjam a dipit. Kriszteegirl általi noisli-val perfekt kombináció. Talán azért olvasom most ilyen lelkesen a blogot mert a szerző ugyanúgy szenved a diplomájával és ez pöppet megnyugtat. Bezzeg közben a tesóm doktor lett, nyá!

A szomszéd mobilja egy órája ébreszt/vibrál a falBAN, hívjam a rendőröket hogy lehet meghalt? Áh...

Anyám azt mesélte régen, hogy amikor aludtam annyira figyelt hogy nyugodtan aludjak hogy még attól is félt hogy ahogy az akkori kutyánk körmének a kopogása is felébreszt, ugyhogy le akarta vágni, a nagymuter meg persze nagyon röhögött az egészen.

Erre itt fosok már tíz perce hogy a kinti mentő hangja nehogy felébressze szegény S-t (mármint ami a dupla rétegű, zsír új, golyóálló ablakunkon beszűrődik) hogy tudjon legalább kicsit aludni az éjszakai műszak előtt.

Na az a helyzet hogy tegnaop voltam egy állásinterjún, amin annyira nyaltam hogy hányni és röhögni tudnék magamon, de bejött mert felajánlották.

DE.

- kurva messze van: több mint egy óra, 3 átszállás, ami a helyi sztrájkok miatt eléggé rizikós
- szinte smemi köze a kínaihoz és már most érzem hogy berozsdásodtam
- az meg pici minusz hogy olyan igazi iroda, kockákkal és üvegajtókkal, blöah.

Na mindegy, we'll see. Azért jó egy kis biztonságot zsebben tudni!

Találtam etzt a képet Pinteresten

és mivel anyám eldugta az összes sálamat, kabátomat, gatyámat, csizmámat ÉÉÉS sapimat, ezért rettentően megörültem amikor másnap 1 ropiért találtem egy ugyanilyen piros sapkát, úgyhogy most menő vagyok mint egy tizenöt éves.

A zinterjú amúgy jól ment, köszönhető ez annak hogy nem egy HR-sel beszéltem hanem szerintem a főni feleségével aki csak motyogni tud a telefonba, azt hazudja hogy felhívott pedigugyenem, hanem én 15 perccel megbeszélt időpont után, emiatt aztán teljesen inkompatibilisnek tűnt ami sokat nyomott az önbizalmomon. Anyhow, hétfőn folytatás.

És borzasztó kedvesek vagytok hogy így aggódtok és érdeklődtök :)

Ma megyünk a 'zikeába, kurvára ajánlom hogy attól jobb kedvem legyen!

Akartam már hamarabb írni, de persze mindig minden fontosabb.

Nem is tudom mir írjak. Olyan ez mint egy szakítás, amikor csak idővel derül ki h valójában milyen volt az a kapcsolat. Mindesenestre borzasztóan pesszimista és depis vagyok, most látom hogy van mégis egy csomó munkalehetőség a környéken, de egyből arra gondolok mennyi itt a második generációs kínai akik anyanyelven beszélik a kínait és a németet, hol rugok én itt labdába. A lakásban is csak a kupit látom, és a ridegséget, nem a lehetőségeket hogy milyen jól be lehet majd rendezni. Mert ha majd berendezem, milyen nehéz lesz hazavinni ezeket a bútorokat. Mert nem maradok itt örökre, de kérdés hogy hogy és mikor megyek haza. De persze mi vár rám otthon...

Á faszom, inkább írom a diplomám. Ezmegamásik.