Ez valahogy ijesztö és megható egyszerre:

Nyóóó.

Lám-lám, rámszakadt egy kis szabadidö...

Azt se tudom mit kezdjek magammal hirtelen. Àllandóan blogolni akarok, azon jár az agyam hogy mit írjak, aztán amikor elöttem a gép és egyedül ülök a nappaliban, nem jön semmi.

Az szokott mostanság eszembe jutni, hogy mennyire fakulnak az emlékeim. Hogy én valaha is a kunmingi lebujokat jártam kolbász-szagú páleszt szürcsölve és fákat lopva?? À, faszt, nem lehet. Hogy valaha szörnyü borzasztó dolgokat ettem csak mert olcsó és hogy spórolhassak a laoszi útra ahol a Mekongba pisiltem? Vagy hogy fagyit ettem és faszokat meg pinákat rajzoltam a tokiói hóba? Nemtom, lehet ezekre a jelenetekre is csak azért emlékszem mert valószínüleg már leírtam egyszer és bemagyarázom magamnak hogy megtörténtek.

A. nemrég megosztott egy cikket az emlékekröl, és érdekes volt olvasni hogy az ember legtöbb emléke 18-22 (vagy vhogy így) éves kora közt keletkezik. Namost ez biológiailag van így, vagy azért mert elötte és utána nem történik semmi? Merthogy velem nem történik semmi. Illetve de, de nagyon monoton lett az életem. Munka, fözés, munka, hétvége, néhol egy kis kirándulás, lehetöleg minél több Pesttel.

De a legkeményebb, hogy életemben nem voltam ennyire kiegyensúlyozott. Nem mondom hogy boldog, mert arra a szent pillanatra emlékszem amikor mentem a kunmingi kolesz felé, és arra gondoltam hogy ennél felhötlenebb boldogság nem létezik. De azért nagyon boldog vagyok most is, és nagyon szerencsésnek tartom magam. Eddig minden jól halad, akármennyit is aggódom. De az emlékeimet nem szabad elfelejtenem, le kell írnom, azt is amikor nagyon szarul voltam, nagyon boldog és azt is amikor nagyon szerelmes, mindez 18-22 közt szimultán.

Terápiás hatása van az írásnak, írjatok ti is, és az istenért, olvassátok el az Èdentöl Keletre-t!

Ez:

Ùgy öregszem :(