Tiszteletem és hálám fonjon glóriát azon fiatalember feje fölé, akitől tegnap 30 forintot akartam lejmolni, mert a reptéren olyan lassan haladtak kifelé a kocsik a parkolóból, hogy közben lejért a fizetés utáni 15 perc ameddig el kell hagyni a parkolót. A srác halál lazán adott egy 200-ast, annyira kedves volt ez a gesztus, és szerintem annyira tipikus haverkodós magyar hozzáállás, hogy ilyet sehol máshol nem tapasztaltam. Pont a múltkor magyaráztam S-nek (amikor ellopták egy mellettünk ülő srácnak a mobilját egy kávézóban) hogy mennyit változott a világ, mindenki sokkal kételkedőbb és bizalmatlanabb. Régen amikor a Szigetről jöttem haza vagy 3 ember lazán odaadta a mobilját hogy felhívhassam anyámat rajta, de nem is ugy hogy rácsörgök és visszahív, hanem simán hagyták hogy telefonálhassak. Erre én ennek a srácnak akinek a mobilját ellopták nem adtam oda a mobilom (mondjuk már nem is szaros nokia mint anno) hanem én rácsörögtem és mondtam hogy kicseng-e vagy sem. Erre isten küld a fizető automatához ilyen áldott lelket, aki nem is engedte hogy visszaadjam neki a 200-ast pedig nem is kellett végül mert a központ valahogy mégis kiengedte a kocsinkat.
A repülőút se volt ám teljesen zökkenőmentes, mert fél órát késtünk mivel a gép eleve késve jött Berlinből (ez a sorbanállók felét nem érdekelte és továbbra is egy órát sorban állt pedig
mindenkinek volt helyjegye atyaúristen miért ennyire sötétek az emberek gyerekkel bazdmeg ott állnak aztán csodálkoznak hogy bőg mind a három) aztán a gépben ücsöröghettünk még fél órát mert túl sok csomagot pakoltak be, úgyhogy mindet ki kellett venni, megszámolni, névhez egyeztetni, visszapakolni, na aztán indulhattunk. Tippeljünk Mónika melyik nap gondolta hogy nem visz magával olvasnivalót mert úgyis csak egy órás az út. Igen. Ráadásul a gépem is lemerülés szélén állt, ettől függetlenül sikerült még pár száz szót írnom, fuckyea.
Mindenesetre jó most végre itthon, most macskával az ölemben tv előtt írhatom a dipit, such fun!